1. Fejezet

Csörgött az órám, suli.Lényegtelen nap. Reggel suliba megyek, délután haza jövök, házit írok, tanulok, majd lefekszem, a szüleim úgy tudják, hogy ezt csinálom nap mint nap. Rosszul tudják. Igaz, délelőtt suliban vagyok, de délután kettőtől énekórán. A zsebpénzemből fizetem. Nem adom fel az álmaim! Soha! Nem kell művészeti suli, hogy az ember énekesnő legyen...

Felöltöztem a szokásos cuccokba: farmer, póló, kardigán és mivel már hűvös volt így kabátot, sapkát és egy meleg csizmát is felvettem. Majd reggeli nélkül indultam el az iskolába, mivel anyu már nem volt itthon, apu pedig aludt.Gyalog jártam mert csak néhány saroknyira volt tőlünk. Az utcán nagy volt a nyüzsgés, emberek indultak munkába és diákok iskolába. Az egyik óriásplakáton megláttam az egyik kedvenc énekesnőm képét. Megjelent a legújabb albuma. Nem tudtam, hogy örüljek vagy sírjak, hogy másnak milyen könnyen teljesülnek az álmai, én pedig mennyit kell kínlódjak a teljesülésükért.

Beértem a suliba. Nincsen sok barátom, és senkivel nem vagyok csak úgy jóban, így nem kell köszöngetnem a folyóson. Bementem az osztályba ahol szintén senki nem vett tudomást rólam, kivéve a barátnőmet, Katyt. Ő az egyetlen barátnőm, de őt nagyon szeretem. A szülei nagyon gazdagok, de ő mégsem vág fel vele. Leültem mellé a padba.
- Szia! Alig vártam, hogy megérkezz! - kezdett bele a tudósításba -  Lináék rólad pletykáltak.
- Nem érdekel. Azt mondd rólam, amit csak akar.
Utáltam Linát, az összes talpnyalójával együtt. Az ő szülei is baromi gazdagok és is ezt mindenki orra alá is dörgöli minden adandó alkalommal. Sok mindenkit megsértett már, de engem még nem tudott. Igazi kihívás voltam a számára, és tudtam, addig nem nyugszik meg, míg én is, mint a többi lány, sírva be nem zárkózok a mosdóba. De ezt várhatja!
- Nézzétek lányok,  megjött az osztály pacsirtája! - szólt tetetett lelkesedéssel a "barátnőinek" - Nem énekelsz nekünk valamit? Azt olvastam, hogy a zene serkenti az agy működését.
- Jé, te tudsz olvasni? Azt hittem, az agyad csak mások megalázására van kifejlődve. - szóltam vissza neki.
- Milyen vicces valaki... - azzal hetykén leült a helyére, azaz, ezt a szócsatát én nyertem.

Minden óra unalmasan telt, úgy csináltam, mintha baromira figyelnék, közben pedig az énekórán járt az agyam. Már alig vártam. A suliban is volt énekóra, de azokért nem rajongtam. Volt, hogy jegyre kellett énekeljünk, és miközben énekeltem, a fiúk röhögtek és belerondítottak a dalba, a lányok pletykáltak és utánoztak. Ezért csak olyankor énekelek az osztály előtt ha nagyon muszáj.

Amint kicsengettek, elsőként siettem ki a teremből, Katy pedig utánam.
- Hé, ne rohanj már úgy, nem hajt a tatár.
- Minél előbb el akarom hagyni ezt az épületet.
Kimentünk az udvarra, onnan pedig ki az utcára.
- Végre! - könnyebbültem meg.
- Most énekórára mész?
- Igen.
- A szüleid még mindig nem tudják?
- Nem. Nem mondhatom el nekik, különben megakadályoznák, hogy járjak.
- Hogy? Hisz a saját pénzedből fizeted nem?
- De. De ezek képesek és nem adnak több zsebpénzt.
- Ja. Erre nem is gondoltam.
- Én megyek. Később átjöhetnél, a szüleim csak későn jönnek haza, és kellene segíts valamiben.
- Rendben, de miben?
- Majd meglátod. Szia!
- Hát jó, szia.
Nem lakott messze az énektanárom sem, így a megbeszélt idő előtt megérkeztem
- Jó napot, Mr. Monteith.
- Szervusz, Christina. Korábban jöttél.
- Tudom, és elnézést. Minél hamarabb el akartam hagyni a sulit.
- Értem. Gyere ülj csak le. - mutatott a krémszínű kanapéra.
Leültem. Nem egyszer voltam itt, de mindig elvarázsolt ez a szoba. Melegséget árasztott magából és olyan vidám volt a hangulata.
- Akkor kezdhetjük?
- Persze.
- A múlt órán befejeztük ugye?
- Igen.
- Akkor most először bemelegítjük a hangunk aztán pedig egy új dalnak kezdünk neki.
Elkezdtük a bemelegítést. Egy csomó gyakorlatot végeztünk, majd neki fogtunk egy új dalnak.

Hát egyelőre ennyi lenne:) Nemsokára jön majd a 2. , addig is várom a véleményeket:)